Azt hiszem talán ott kezdődött minden, amikor a kezembe vettem a csiszolópapírt.
Vagy talán később amikor beadogattuk az utolsó jéggé fagyott zsugor vizet az árbóc talphoz. Vagy talán akkor amikor ellöktük a partot és felhörgött a motor, de akkor már biztosan amikor elrajtolt a mezőny és mi a cső felől északnak vettük az irányt.
Pedig komoly szavazást tartottunk a négy percesnél hogy délre kell menni. Az fog bejönni.
Egyébként be is jött.
Tíz órakor az Ablaklányt énekeltük és néztük ahogy stabilan halad el előttünk a dél felől kreutzoló mezőny. A színes spík úgy táncoltak a magas partról visszaverődő hőben mint ha ezernyi kis virág nyílna az olajos víz tetején.
Vettük az első bóját.
Negyven fokban adrenalin löket.
A spí a víz felé nyújtózott, a büszkeségét keresve. Óvatosan kellett rezegtetni a shottot hátha a nulla szélben kiáll.
Megkezdődött a két napig tartó tízóraizás. Hát van jellegzetesebb íz a napon bontott, majonézben tocsogó rántott húsos szendvicsnél?
Kint a spí, előkerült a vizipisztoly is. Elkezdődött a fogócska. A szél után és a hajóban is. Nem volt más a világon a csak a mezőny és a tarkónkon végig gördülő sós izzadság.
“Itt a szél. Szállguldunk. Még, lőj rám is vizet! Add a pólód.” A Balaton hidege feltöltötte a hajót. Feszülten figyeltük a trackert. “200, 180, 163, 154. Jövünk fel! Élesedj. Ott a bója! Én látom! Dehogy látod! Add ide azt a távcsövet! Ejts.”
Dekket karcoló hang, csobbanás. A vízipisztoly.
Elúszott.
Ha valaki esetleg megtalálta azóta, könyörgünk keressen fel minket! Ajándék volt. Még egy napig igazán jól jött volna.
Mindegy, szükségszerű áldozat a Balaton istenei előtt. (Azért ha valaki felszedte, adja már vissza, köszi.)
A siófoki bója olyan volt mint egy pillanat. Meg se történt. Ott se volt. El is hagytuk. Puszta délibáb.
A nagy hajókkal dacolva félszeleztünk a csőhöz. “Hol van a többi J? Mögöttünk. Szállguldanak! Nyugi van, mi is! Nézd a trackert. Kettő-kilencel megyünk. Kettő-nyolc. Segíts a lúv szárral”
Jön a cső.
“Egyébként múltkor valahol itt akadtunk fent.” Azt hiszem az élet nem lineárisan halad, hanem körbe körbe, max spirálisan, azt akarom ezzel mondani: hogy megint fent akadtunk.
A homokpad egy álnok pihenőhely. Mire észbe kapsz már rajta ülsz.
Direkt volt amúgy, csak úszni akartunk. Hárman lében a bummnak dőlve. Ketten hátulról toltuk. Elől pedig a sípfelhúzóba kapaszkodva kellett talpra segíteni a versenylovat.
Siker.
Volt aki ott bemondta hogy számukra véget ért a kékszalag. Ekkor kezdődött a járvány.
Földvár magasságában minden ránc kisimult. Talán úgy haladhattunk volna a leghatékonyabban előre, ha hajóról hajóra lökjük magunkat. Egymás haját vizezve néztük az előttünk elterülő hőséget. A rádió folyamatosan harsogott, a motort kapcsolo hajók stabilan váltak le a vizen lebegő bolyról, hátha előbb haza érnek, mint hogy felébred az éjszakai raj.
Mi is csak addig vártuk az estét amíg le nem ment a nap. A hold vörös izzással próbálta nekünk jelezni, hogy a legdurvább rész még csak most jön.
“Este is tud kamerázni a drón? Biztosan van olyan kamera. De ez nem drón.”
Az árvaszúnyog a Balaton őrangyala is lehetne, szeretnünk kéne mert jó hogy van. De talán most ide le sem írom milyen neveken szólítgattuk ezeket a parányi kis tündéreket akik mindenhol is ott voltak. Ellepték a dekket, a vitorlát, a hajunkat. Az éjszakai fehérjebevitelt a balatoni rovarok szponzorálták.
Kettő körül jött meg a hajnali szél. Kellemes hűvös. Az északi partra csalogatott minket. A szuszogás, a zümmögés és a koncentráció egybeolvadt azzal a végtelen csönddel amely a napfelkeltét jelezte. Aztán a gyönyör érzetét felváltotta bennem a szememre ragadó fáradtság.
Álmomban repültem át a Keszthelyi bóják között, majd a vitorlára tapadtam és mikor az első sugarai a napnak megsimították ízelt lábaimat holtan zuhantam alá a mélybe.
Kilenctől délig a tó öblös végében izzadtunk. Úgy adogattuk körbe a vizet, mint a mennyei mannát, óvatosan nehogy egy csepp is kárba vesszen. Az árnyék elhagyta a csapatot, pedig bármeddig vittük volna még potyautas gyanánt.
Jöhetett a magyar trash.
A grillezett mennyország tourist filozófiai körettel laktató ebéd. A víz vitte a hangot és innen onnan egzisztenciális kérdések, faviccek és hallatlan pletykák csendültek fel.
Bárcsak úgy élhetnénk ahogy élünk.
Most tényleg délre mentünk, a met.hu azt írta csak ott lesz szél.
Nem hazudott.
A frissülések csíkokban érkeztek és csak az igazán türelmes és kitartó csapatokat karolták fel. Mi is egy ilyennel léptünk meg.
Hogy ezen a ponton mik voltunk: a vitorlázás megszállottjai vagy szerelmesei, azt már nem tudjuk, de valahol a kettő peremén imbolyogtunk.
Földvár alá nem merészkedtünk, még egy ekkora kockázatot nem mertünk bevállalni, a csőnél maradtunk a másik hajóhoz tapadva. Nem számoltunk a felpörgéssel, így lett oda a második helyünk de a harc csak ekkor kezdődött igazán.
A 36. órában egybeolvadni a hajó testtel könnyű, minden rezgését ismered ekkor már a dekknek és a tested táncot jár a víz fodrozódásával.
A 36. órában figyelni a mezőnyt, tartani a spít, vinni a hajót a legidegtépőbb feladat. Csodálva néztem körbe a barátaimra, a pattanásig feszült közös tudatra.
Már senki se merte dicsérni a szelet, hogy jól megyünk. Már a lekopogás ezen nem tudott volna segíteni.
A harmadik hely forgott kockán.
A csőnél mindenki lében. Kétszer nem esünk ugyanabba a csapdába.
A szürkület jó éjszakát kívánt majd át adott minket a sötétségnek. Nem vettük le a spít. Okos döntés volt. Alulról kerültük az ellenfelünket akik a genuával álltak Tihany lábait csodálva. Senki se hitte el hogy itt vagyunk.
Ment a pacsizás, a sutyorgás.
“Nem is veszik észre hogy itt vagyunk. HOL VANNAK A JENŐÉK?!.” Ezt nem is kellett hogy vigye a víz. Mindenki röhögött, még “A JENŐÉK” is, ha valaki nem jött volna rá észre vettek, de későn.
Elléptünk.
Azt hiszem elfelejtettem hogyan kell levegőt venni. A befutó ott világított a távolban vagy a közelben, senki sem tudta megmondani mennyire lehettünk tőle.
A semmiben haladtunk előre.
A zene egyre hangosabban dübörgött. A szívünk egy ütemben kalapált.
Láttuk a végét.
A befutó hajókat kevésbé.
A tracker jelzett. A teher leesett. A motor előkerült. A szívem kihagyott egy ütemet.
Igen valahogy pont így képzeltem el. Mintha már jártam volna itt. Mintha ide vezetett volna minden út.
Mosolyogva néztem fel az égre.
“Ott egy hulló csillag!”
“Kívántál?”
“Inni kell!”
“Hol a fröccs?”
“Hozom.”
“Adssza.”
S bele kortyoltunk a kékszalag mámorába.
Fluck Izabella